Scott Westerfeld: Túlvilágok

Úgy került ez a könyv a váró-, és kívánságlistámra, hogy lényegében fogalmam sem volt, hogy miről szól (ugyanígy a Peeps és Midnighters sorozat tagjai is, no meg anno a Leviatán-trilógia első részét is megvettem és szegény azóta is csak porodosik, történelmi jellegű volta miatt mindig találtam valami érdekesebbet...), szóval csak lekaptam a polcról a könyvtárban, és rohantam is vele.

Aztán végül nem bírtam ki, elolvastam a  fülszöveget (szeretek fülszöveg nélkül belekezdeni, izgalmasabb, a már korábban említett borzasztó spoilerek miatt). Nem mondhatnám, hogy nem volt bennem egy kis bizalmatlanság (a terrorizmus, mint olyan nem a kedvenc témaköröm, de gyanítottam, hogy ez csak egy indok, nem fogja lényegében áthatni az egészet, pontosabban nem ezen lesz a hangsúly), illetve volt egy olyan sejtésem, hogy a két történet majd valahol összeér, a szereplők majd találkoznak - az író és a teremtménye úgymond.

"Darcy Patel a főiskolát és minden egyebet félretett, hogy ifjúsági regénye, a Túlvilágok megjelenhessen. Amikor lefoglalt lakás és barátok nélkül New Yorkba érkezik, még nem tudja, helyesen döntött-e, de aztán magával ragadja a tapasztalt és újonc írók társasága, akik a szárnyaik alá veszik.
A váltakozó fejezetekben pedig Darcy regényét olvashatjuk, egy izgalmas thrillert Lizzie-ről, aki a túlvilágra menekül egy terroristatámadás elől. Ahogy Lizzie a mi világunk és a holtaké között sodródik, számos megoldatlan és ijesztő történettel szembesül, amelyeket valakinek el kell simítania. Amikor azonban egy új fenyegetés üti fel fejét a túlvilágon, Lizzie rádöbben, hogy talán különleges képességei sem lesznek elegendőek, hogy megvédje a szeretteit."

Nem lett igazam, a két szál kapcsolata mindvégig egymás mellett, párhuzamosan haladt, a vége felé azért is volt szép, mert ahogy Darcy, az ifjú írónőnk magánélete hol pozitívabb, hol negatívabb volt, úgy változott a regénye eseményvonala, főhősnő Lizzie sorsa is, ami adott neki egy klassz összecsengést. 

Érdekes kérdéseket vet fel az "írói" oldala, magával a történetmeséléssel, akár a dolgok teremtésével, létrehozásával vagy éppen megszüntetéssel, törléssel kapcsolatban, amelyeken eddig valahogy nem töprengtem (illetve a Gyacsenko-házaspár-féle Arszen és a játék hatalma után kifejezetten rossz érzésem volt az ezer éve magára hagyott virtuális kiskutyákra összes félbehagyott játékra gondolva, legyen az egy vesztes csata a Master of Orion-ban, vagy elveszített vár utáni kedveszegettség miatt otthagyott Heroes WOG parti... - persze ez más, de valahol mégiscsak összefügg, nem?)
Izgalmas volt végigkövetni a szeletkét, hogy hogyan működnek a turnék, milyen bennfentes YA-írói dolgok történnek (feltételezem, ezek azért többnyire valósághűek lehetnek), de van egy olyan gyanúm, hogy akit ez a része nem érdekel a szakmának, az veszettül fog unatkozni - legalábbis azokon a részeken.

A történet-történet (történetception? a gugli egy találatot dobott a kifejezésre, ráadásul a kishúgom is azt az álláspontot képviseli, hogy amit kitaláltunk, az már létezik valamilyen módon, szóval na) eleinte izgalmasabban halad, mint a másik szál, de főleg középtájt, a végén már Darcy sorsa is igencsak érdekessé vált, igen kegyetlenek voltak a váltások :)

forrás: inspiredbybooks1

Ami - nem mondom, hogy nem tetszett, mert többnyire volt rá magyarázat - kevésbé volt testhezálló, hogy lány által írt lányról szóló YA létére Westerfeld nem tudta hozni azt az érzést, hogy ezt valóban egy tizennyolc éves csajszi írta, voltak olyan hiányok benne, amitől kifejezetten érezhető, hogy itt ez férfikéz munkája, gondolok itt a leírásokra (pl. én éreztem kényelmetlenül magam, de egész sokáig nehezen tudtam követni, hogy egyáltalán ki milyen nemű, olyan kevés leírást kaptunk a karakterekről, és nem csak a belső történetben, amit úgymond Darcy hibájának könyvelhetünk el, hanem az írónő-féle cselekményszálnál is ugyanez a helyzet. Ez némileg csökkentett az élvezeti értékén, de nem végletesen, szerencsére. 

Védelmére lehetne hozni a dilemmát, ami meg is jelenik, hogy mi a fontosabb, a történet, a karakterek, stb., és csodáltosan láttatja is, hogy gyakorlatilag papírmasé figurákkal is lehet bazi izgalmas cselekményt kreálni, ha ügyes az ember... viszont ha jól emlékszem, pont ezeknek a részleteknek a hiánya ugyanúgy érezhető volt a Csúfok-trilógiában is, (lassan ideje újraolvasni, persze csak ha leapadt a könyvtári szekció itthon, idén még vagy kilenc szakkönyvet kellene befejezni...)

Nem tudom, tervez-e Westerfeld folytatást hozzá, mert bár megállná így is a helyét, megkívánná a következő részt - Jamie is megérdemelne egy kicsivel több szerepet, ha már egyszer mindig pont akkor volt kéznél, amikor a szükség úgy kívánta.

Borító szempontból a magyar kicsit "összecsúszott"szerintem, furán mutat, hogy a fej-sziluettek ennyire egybetolódnak, de maga a szürkeség, a könnycsepp rendben van (csak én látom úgy, mintha inkább a srác rendelkezne európai jellegű vonásokkal, míg a lány indiai formákkal? fura, hiszen pont fordítva kellene, hogy legyen...) 

Mindenesetre a lenti, jobb oldali ami a történethez leginkább passzol, de a legszebb számomra kétségkívül a bal.

forrás: scottwesterfeld.com

Ciceró | 2015 | 540 oldal