Vlagyimir Vasziljev Idő-Őrség (Őrség 8.)

Hozzájutottam kettőezer és négy jó magyar forintért, és meglepődve konstatáltam, hogy milyen kis vékonyka a szentem, jobban örültem volna olyan testes kötetnek, mint az első részek voltak.

No de sebaj, gondoltam, ha már annyira szerettem volna, nem bírtam ki, hogy ne kezdjek bele - pedig már nagyon a végén járok szegény könyvtári szakkönyveimnek (végül azért csak meghosszabbítottam őket, de ígéretet tettem magamnak, hogy legkésőbb január első hetében visszaviszem mindet, mert ez így már nem az igazi).

Az Őrség-könyveket ugye Lukjanyenko kezdte el anno, aztán a második résznél Vlagyimir Vasziljev, majd a hetedik résznél Vitalij Kaplan csapódott hozzá - előbbi olyannyira összejött, hogy az ötödik, és a jelen kötetet is Vasziljev hozta össze.

Lássuk csak, mit ígér a fülszöveg...

"Dmitrij Svedov Setét Másféle két év pihenő után visszatér, és második szintű létére azonnal vezetői feladatot kap: menjen Kijevbe, és élessze újjá a felmorzsolódott Nappali Őrséget. Ám épphogy elkezdi a hivatal felállítását, rejtélyes gyilkosságok történnek, melyek különös ismertetőjegye, hogy az áldozat életenergiáját elszívták.
A nyomozás első percétől kezdve egyre szövevényesebb helyzetekbe kerül bele, olyanokba, amelyeket még a Legfelső szintű mágusok sem képesek megmagyarázni, pláne megoldani. A szálak idegen mágusokhoz vezetnek, akik egy másik, ismeretlen szférában tevékenykednek, nincs nyomuk a Homályban. Mintha az időben ugrálnának.
Svéd egyre inkább azt veszi észre, hogy nem ő irányít, a nyomozás vezeti őt. Folyamatosan döbben rá, hogy miközben olyan dolgokat old meg, amiket a legmagasabb rangúaknak sem sikerült, furcsa, háromoldalú meccset játszanak vele a Fénypártiak, a Setétek és az Inkvizíció…

 A Nappali Őrség társszerzője, a Káosz-Őrség írója továbbgondolta Szergej Lukjanyenko világát, izgalmas, új történettel bővítve a ciklust. Más szereplők, más helyszínek, de a hangulat a régi."

A történet izgalmasnak tűnik, figyelemfelkeltő, hiszen belesző egy olyan szálat, amire eddig nem  utalt semmi (gondolok itt az idegen mágusokra), ami egyfajta frissességet ad(hatott volna) az Őrség-világának, amit egészen a történet háromnegyedéig így is éreztem, viszont...

Az a nagy különbség Lukjanyenko és Vasziljev stílusa között, hogy míg Lukjanyenko kicsit lassabb, elgondolkodtatóbb, magvasabb és mélyebb gondolatokat mozgat meg (az első három könyvnél volt, hogy szabályosan megragadt egy-egy gondolatfoszlány, amitől nem tudtam szabadulni), addig Vasziljev pörgősebb, akciódúsabb, a cselekmény csak úgy süvít, a szereplők nem töprengenek, nem filozofálgatnak, inkább cselekszenek - bár az utolsó talán kéttucat oldalon igyekszik ezt behozni, de inkább amolyan muszájnak, erőltetettnek érződik. És ez szerintem sokat ront magán a hangulaton, ugyanis egy komoly réteget "kihúz" a történet alól, ezzel mintegy elveszi a különlegességét, a "pluszt", egy random urban fantasyvá degradálja, ami élvezhető ugyan, de nem emlékezetes.

Amit bizonyos szempontból sikerült zseniálisan ábrázolni, másrészről roppant zavaró is volt, a főszereplőnk kevésbé éleselméjűsége - megszokhattuk a korábbi kötetekben, hogy nagyjából azért mindenkinek leesik egy-egy csel vagy titok, de Svédnek sokszor úgy kellett elmagyarázni, hogy mi miért történt, ami roppant életszagú, viszont hihetetlenül idegesítő volt a szemein keresztül látni a dolgokat, mintha egy furcsa szemellenzőt kellett volna viselnem olvasás közben :) De sajnos ebből kifolyólag néhány kérdésre nem kaptam választ, vagy nem ütött akkorát (valószínűleg az én figyelmetlenségemből is adódott), és ez nem hozta meg azt az egész-érzetet, amit az előzőek nyújtani tudtak.

Az eredeti borító

No aztán, gyengeségének érzem, hogy amilyen érdekesen indul, sőt még a közepetájt is hozza az iramot, a végére egyszerűen lecsendesül - igen, nem mindegyik történetre jellemző az a hatalmas katarzis, de itt többet vártam volna; kicsit több betekintést az idegen mágusok világába, ha magyarázatot nem is, több elszórt kis utalást, odavetett félmondatot. Kicsit az az érzésem, hogy amolyan átvezető, köztes regényke ez, ha pedig nem, akkor nagyon szomorú leszek, hogy egy ilyen jó kis témát, amiben van potenciál, ennyire sikerült csak kibontani...
A végét - ahogy írtam is, kissé erőltetettnek találtam, mintha csak úgy elfogyott volna a történet, a konklúzió is olyan kis szedett-vedett, nem érzem hitelesnek - így maga a történet címe, hogy Idő-Őrség is olyan... mesterkélt.


A borítót IMÁDOM, csupa nagybetűvel, annyira, de annyira! Kár, hogy egy szerencsétlen, sodródó fazon jobban illene a sztorihoz :(


A fordítás amúgy nem volt rossz (bár nem emlékszem, hogy korábban lettek volna szuperek (?)), egy-két elgépelést találtam elvétve.

Remélem, a következőben több filozófiát és kevesebb teafőzőt kapunk :)

Metropolis Media | 2015 | 256 oldal